♦1. rész

Sziasztok Mindenki!:)
Hát itt is lenne az első rész! Remélem, hogy tetszeni fog és ezt is szeretni fogjátok, mint a többi blogom.:) A részről annyit, hogy ez lesz Ali első napja a suliban. Szurkoljatok neki, hogy minden rendben menjen és sok barátot szerezzen magának.
Nem is húznám tovább az időt, jó olvasást és szép napot nektek!:)

-Ezt nem veheted fel! -ront be anya a szobámba sopánkodva. Fintorogva néz végig ruha összeállításomon. A jó idő miatt egy rövid farmer short, szürke top és kockás ing van rajtam. És ami végképp kicsapta anyánál a biztosítékot, az a cipőm volt. Szerinte ugyanis az egy förtelem, még fiú sem venne fel olyat. Én viszont szeretem és kényelmes. De ami miatt hordom, hogy apától kaptam.
Újra végignézek az első összeállításon, ami szerintem megfelel a suli kezdésnek.
-Mi a baj ezzel? -értetlenkedem.
-Ha jó benyomást akarsz kelteni, akkor sokkal csinosabban kell öltözködni, mint most. -fintorodik el újra.
-De én így érzem magam kényelmesen. Ez vagyok én! -mutatok végig magamon.
-De ez akkor sem jó! -toporzékol, mint egy ötéves. Hirtelen felcsillan a szeme, majd megfordulva a ruhásszekrényemhez megy. Áttúrva az egész szekrényt, kivesz belőle valami igazán minit és elegánsat. Grimaszolva adom tudtára, hogy eszem ágában sincs felvenni azt!
-Ebben nagyon csinos és feltűnő lennél. Biztos mindenki megjegyezne és felfigyelne rá. -lett izgatott hirtelenjében. Szem forgatva kapom ki kezéből a ruhát és bezárkózva a fürdőbe, átveszem azt. Úgy sem lenne semmi esélyem anya ellen. A beszélőkéje nagyon jó és bárkit, bármiről meg tud győzni.
Kényelmetlenül éreztem magam, mikor anya előtt forogva mutattam meg, az általa választott ruhát.
-Meseszép vagy Alex. -szipogott meghatódva.
-Ajj anya! Ne csináld már! Ez csak egy normális sulis nap lenne. Nincs benne semmi különleges. -állítottam le őt. Megsértődve húzta ki magát, majd kiment a szobámból. Fejcsóválva kuncogtam, gyerekes viselkedésén. Néha nem tudom eldönteni, hogy melyikünk a szülő és a tini.
Az ágyra dobott első ruha összeállításomra néztem. Olyan jól indult a napom, most meg itt feszengek egy elég szűk ruhában. Végül megrántottam a vállam és belegyömöszölve az első választásomat a táskámba, az órára néztem. Te jó ég! El fogok késni!! Gyorsan összekapkodtam néhány füzetet és írószer, majd a még mindig dobozoktól hemzsegő szobámból kirohanva a konyhába siettem. Anya és apa békésen reggeliztek, de érkezésemre felkapták a fejüket.
-Gyere Alex, reggelizz velük. -paskolta meg a mellette lévő széket apa.
-Bocsi, de késésben vagyok! Rohanok! -kaptam fel egy almát, majd mindkettejük arcára nyomtam egy puszit és már rohantam is volna ki a házból, ha apa utánam nem siet.
-Majd én elviszlek. Az úgy gyorsabb lesz. -kapta fel a kocsikulcsot a cipős szekrényről.
-Köszi, de nem kell. Annyi időm még van, hogy gyalogoljak.
-De én ragaszkodom hozzá! -erősködött, majd kinyitotta nekem az ajtót.

~~~

A kocsi műszerfalán dobolva feszengtem az anyósülésen. Szoknyámat folyamatosan húzogattam, blúzom legfelső gombját kigombolva próbáltam levegőhöz jutni. A levegő egyik pillanatról a másikra forrósodott fel, már már fojtogató jellegű volt.
-Kicsim minden rendben? -nézett aggódva rám apa.
-Semmi bajom. Jól vagyok apa. -válaszoltam vontatottan, de továbbra sem vettem le tekintetem az útról. -Jobb lenne, ha te is az utat néznéd. Még a végén...Apa vigyázz!!! -sikítottam fel! Apa az útra kapta a tekintetét, de már késő volt. Éles fékcsikorgás, majd egy hatalmas ütközés. A kocsi hármat pörgött az úton, majd megállt egy villanyoszlop tövében.
Az idő mintha megállt volna. Mintha egy filmbe csöppentem volna. Mindenhonnan füst szállingózott, a hangokat a távolból, tompán hallottam. Emberek sikítoztak, kiabáltak, de senki sem jött a megmentésünkre. Nagy nehezen oldalra fordítottam a fejem és megláttam élettelen apám testét. Előre dőlve, a kormányra volt hajtva a feje. Óvatosan megmozdítottam bal karomat, majd mikor éreztem, hogy semmi baja, apám vállára helyeztem.
-Apa, apa minden rendben? -ráztam meg óvatosan a vállát. Válasz helyett viszont egy hangos csattanás, majd két erős kar szorítása ébresztett rá, hogy mi is történt pontosan.
-Hölgyem jól van? Hölgyem megsérült valahol? -nézett rám aggódva egy tűzoltó.
-Nem. Én jól vagyok. Apa viszont nem válaszol semmire. Ugye nincs semmi baja? -csuklott el a hangom.
-Minden rendben lesz vele, de most jöjjön. -ragadta meg a karom és óvatosan kiszállított a kocsiból, vagyis roncsból, ami maradt belőle. Erősen kapaszkodtam a férfi karjába, de még ez sem volt elég. Lábaim meginogtak, a talaj eltűnt a lábam alól. Simán összeestem volna, ha a tűzoltó el nem kap. A térdem a lapockámnál megfogott, majd felkapott és karjaiban vitt el a mentőautóig. A mentőnél átvettek az orvosok, a tűzoltó pedig visszament apám megmentésére. Remegve ültem a hordágyon. Egy ápoló körém tekert egy plédet, hogy ne fázzak annyira.
-Apával mi lesz? -kérdeztem meg remegő hangon, az éppen engem vizsgáló orvostól.
-Minden rendben lesz vele, ne aggódj. -mosolygott rám keserűen, majd bekötötte horzsolásaimat. Ekkor az egyik tűzoltó rám emelte elsötétült, szomorú arcát. A bennem lappangó remény utolsó lángja is kiégett. Egy pillanatra lehunyta szemét a férfi, majd tátogni kezdett: Sajnálom! A sírás azonnal kitört belőlem. Vállam remegett a sírástól, levegőt is alig tudtam venni. Egy kedves ápolónő a hátamat simogatva próbált vigasztalni, kevés sikerrel.
Ekkor kiemelték apát is a roncsból. Megtépázott és véres teste élettelenül feküdt a tűzoltó kezében.
-Neee! -kiáltottam fel, majd kitépve magam a mentős kezei közül, az apámhoz futottam.
-Kisasszony, maradjon távol! -kapta el a karom egy rendőr.
-De az ott az apám. -ellenkeztem kétségbeesetten.
-Alexia! Fogadj szót! -mennydörögte apa. Apa?!

~~~

Fejemet rázva tértem vissza a valóságba. Gyorsan végigtapogattam a karom, ahol állítólagosan megsérültem. Szerencsére semmi bajom nem volt. Apára kaptam a tekintetem, aki úgy szint egészséges volt. Kinéztem az ablakon és az új sulim látványa fogadott.
-Bocsi, mit mondtál? -kérdeztem vissza.
-Csak azt, hogy légy jó és fogadj szót. -ismételte meg újra.
-Ja jó. Persze. -dadogtam zavartan, majd kinyitottam a kocsi ajtaját. Apa furán nézett rám, de nem tette szóvá zavartságomat. Becsuktam magam után az ajtót és már indulni is kezdtem volna, de visszaléptem és bekopogtam az ablakon. Apa gyorsan lehúzta azt, és kérdőn nézett rám.
-Szeretlek! -suttogtam és magamra erőltettem egy mosolyt, bár lehet, hogy inkább vicsornak tűnt.
-Én is téged. Alex kérlek szépen vigyázz magadra és persze érezd jól magad. -indította be a motort, majd egy aprót dudálva elhajtott a suli elől.
A reményem utolsó sugara is elhalt, mikor apa befordult a sarkon. Nem akartam elkezdeni ezt a sulit. A régi osztályomat, iskolámat, barátaimat és életemet akartam. Nem nagy kérés! Szerintem ezt simán meg tudnák nekem adni a szüleim, ha egy kicsit is belegondolnának a helyzetembe. De mint tudjuk, kit érdekel egy tinédzser lány mindennapi gondja. Elég minden felnőttnek a magam baja, ami néha a mi gondjaink nyomába se ér. Sopánkodva néztem előre, nem is törődve a körülöttem lévőkkel. Végül nagy nehezen rávettem magam, hogy megforduljak és bemenjek a fölém magasodó épületbe. Bár ne tettem volna! Ahogy megfordultam, kis híján fellöktem a mögöttem álló fiúk egyikét.
-Bocsi, nem vettelek észre. -szabadkoztam.
-Semmi baj. Az én hibám volt. -mosolyodott el, majd egy picit oldalra döntve a fejét jobban szemügyre vett. Egy kicsit el is pirultam, hogy legalább megnéz magának. Mert nem azért, hogy kérkedjek, de ha elsőre rám nézel, biztos azt gondolod tökéletes. Magas termet, de azért nem vagyok felhőkarcoló. Hosszú, kecses lábaim vannak, hibátlan, porcelánszerű arcomat világosbarna, enyhén hullámos hajam keretezi. Sok lány megirigyelhetné tökéletes alakomat, formás idomaimat. De ha valaki jobban megismer, rájön, hogy kinézetem és kisugárzásom ellenére az életem korántsem tökéletes.
-Én most megyek. -haboztam, de végül ott hagytam a fiú csapatot és besiettem a suliba. A hátamon még éreztem tekintetüket, de nem foglalkozva velük felsiettem a lépcsőn, majd berúgva magam előtt az ajtót, beléptem az aulába. Szeptember elsejéhez és a fél nyolchoz képest, elég nagy volt a nyüzsgés. Mindenhonnan diákok rohantak. Az egész olyan volt, mint egy nagy hangyaboly. Vettem egy mély levegőt, majd átvergődve a nagy tömegen megkerestem a legközelebbi mosdót.
Bezárkózva az egyik szabad fülkébe levettem hátamról a táskámat és kipakolva belőle az első ruhámat, gyorsan átöltöztem.
Kilépve a fülkéből, újult erővel néztem szembe az első napomnak. Kihúztam magam, és magabiztosan gyalogoltam az igazgatóihoz. Háromszor kopogtam, majd benyitottam.
-Jó napot kívánok! Szabó Alexia vagyok. Most jöttem ide.
-Persze! Üdvözlöm az iskolában. Üljön csak le. -mutatott egy üres fotelra. Elfogadva felajánlását, leültem a fotelbe.
-Akkor vágjunk is bele! -csapta össze tenyereit és a papírjai közt kutatva, elővette az adataimat tartalmazó papírkötetet. Mély levegőt vett, majd belekezdett a véget nem érő szónoklatba.

~~~

Idegesen lépkedtem végig a kihalt folyosón. Cipőm kopogása fülsüketítően hangzott a síri csendben. Megállva az osztálytermem csukott ajtaja előtt, vettem egy mély levegőt, majd remegő kézzel lenyomtam a kilincset. Ahogy beléptem a terembe, minden szem rám szegeződött. Gyorsan körbenéztem az új osztálytársaimon, majd megállapodott a tekintetem rajta. Ő is hasonló képen meglepődött, mint én.
-Te..? -suttogtam.
-Ezt én is kérdezhetném tőled. -szólt vissza, gúnyos mosollyal az arcán.