♦3. rész

Sziasztok Drágák!:)
Itt is lenne az új rész.
A részről csak annyit, hogy Ali második napja lesz a suliban és egy kis érdekesség...:D
De nem akarok semmit sem elárulni, szóval itt is az új rész!
Jó olvasást és további kellemes szünetet nektek!:)
Pusszancs!♥

A sapkámat fogva rohantam a busz után.
Reggel szerencsésen elaludtam, anya meg apa sem voltak itthon, hogy felkeltsenek. Tíz perc alatt kellett elkészülnöm, de minden kapkodás ellenére is lekéstem a buszt.
Kifulladva álltam meg az utca sarkán. Előre hajolva, lábaimon támaszkodva fújtam ki a levegőt. Nem hiszem el, hogy lekéstem a buszt! mérgelődtem magamban, taxit keresve. Nemrég költöztünk ide, így még semmit sem ismerek a városból. Tudatlanul bolyongtam az utcákon, de keresésem hiábavalónak tűnt.
-Elvihetünk? -hajolt ki a mellettem leparkoló kocsiból Balázs.
-Ha nem gond. -húztam el a szám.
-Dehogy. Gyere, szállj be! -nyitotta ki nekem a kocsi ajtaját. Gyorsan beszálltam a járműbe, mert nem akartam még nagyobb sort felhalmozni magunk mögött. Ádám és Dominik volt még a kocsiban Balun kívül.
-Hogy hogy gyalog? -fordult hátra az anyósülésről Dominik.
-Elaludtam és lekéstem a buszt. -vontam vállat.
-Üdv a klubban! -boxolt vállba Ádi. Rámosolyogtam, majd Baluhoz fordultam.
-Mióta van jogsid? A fiúk rám néztem, majd kitört belőlük a röhögés. Nem értettem, hogy mi volt olyan vicces a kérdésemben, így értetlenkedve néztem rájuk.
-Dehogy van jogsija. Apja kocsiját szokta bebúrni, ha szükséges. Mint például most. -röhögött Dominik.
-Aha. -döbbentem le. Gyorsan, de észrevétlenül szorosabbra húztam az övemet és abba kapaszkodva szorongtam a hátsó ülésen, Ádi mellett.
-Nyugi. Profin vezet. -mosolyodott el Ádám.
-Ja, persze. -mosolyogtam vissza erőltetetten, majd engedtem az öv szorításán.

~~~

Megállva a suli előtt mind a négyen kiszálltunk a kocsiból. Gyorsan kiszedtem a csomagtartóból a két szatyromat, melyben az égősorok és a sütik voltak.
-Basszus! Elfelejtettem csillagszórót. -csapott a homlokára Balázs.
-Mit? -ráncoltam a homlokom.
-A csillagszórót. Nekem kellett volna hoznom, de elfelejtettem. -rágta idegességében a száját.
-Megmondod Ricsinek, hogy elfelejtetted és ennyi. -vontam vállat.
-De ez lenne a fő szám a meglepiben.
-Miért fontos ennyire az a meglepi? -értetlenkedtem.
-Mert tavaly is volt és azelőtt is. Ezt eddig minden évben csináltuk és most sem fog elmaradni. -makacsolta meg magát.
-Oké. Akkor meg menj és hozd el most.
-De akkor te is jössz! Ez a te ötleted volt, és ha már igazolatlant kapok, akkor ne csak én kapjak. -tette keresztbe maga előtt a karját Balu.
-Oké, csak siessünk. -forgattam szemeimet.
-Nyomás! -ragadta meg a karom.

~~~

-Szép ház! -szálltam ki a kocsiból.
-Ja. -vont vállat, majd kinyitotta a bejárati ajtót. Kinyitotta az ajtót, nekem meg leesett az állam. Gyönyörködve forgolódtam a hatalmas előszobában.
-Ne csorgasd már a nyálad. Azért annyira nem szuper. -nevette el magát Balu.
-Nekem az. Még sosem láttam ilyen szép házat.
-Egy idő után unalmas. -vont vállat, majd felsietett az emeletre. Érdeklődve mentem be a nappaliba. Ha eddig még nem kaptam szívrohamot a látványtól akkor ideje volt. Tátott szájjal forogtam körbe a három méter belmagasságú szobában. Cipőmet levéve óvatosan lépkedtem a bársonyos szőnyegen. Még zoknin keresztül is olyan érzése támadt az embernek, mintha mezítláb egy mezőn sétálna. A fű keltette érzést a hatalmas ablakból táruló látvány koronázta meg. Megbabonázva lépkedtem az elém magasodó kétszárnyú ablakhoz, ami egyben ajtóként is szolgált. Csukott szemmel élveztem a napsütést, mely lágyan cirógatva arcomat, ringatott egy szebb világba.
-Kérsz valamit inni vagy enni? -zökkentett ki az álomvilágomból Balázs mély, de ugyanakkor lágy hangja.
-Mi? Nem, köszönöm. -tértem magamhoz.
-Oké. Attól én még iszok valamit. -vont vállam, majd átsétált a konyhába.
-És sikerült megtalálni a csillagszórókat? -mentem utána.
-Aha. -a szobámban voltak, ahogy gondoltam. Mind a ketten felültünk egy egy bárszékre, majd Balu töltött magának valami rózsaszín löttyön inni és újra megkínált.
-Mi ez? -szagoltam bele fintorogva.
-Koktél. -nevetett fel, majd egy huzamra mind megitta. Még mindig kétségekkel teli néztem a rózsaszín folyadékra, de minden mindegy alapon én is megittam a nekem töltött innivalót. Grimaszolva nyeltem le a keserű, de egyben édeskés italt.
-Kérhetnék egy pohár vizet? -köszörültem meg a torkom. A koktél megkezdte hatását, így elkezdte szétégetni a torkom. Köhögve próbáltam enyhíteni a maró hatást, amely egyre jobban érződött.
-Persze! -töltött gyorsan egy pohár jéghideg vizet. Megkönnyebbülve fújtam ki magam miután már nem éreztem annyira a maró ízt.
-Nem tudom  mi volt benne, de nagyon szar. -böktem a koktél felé.
-Nem tudod te, hogy mi a jó! -csóválta a fejét mosolyogva a fiú, majd felállt a pulttól. Utána eredtem és miután bezárta a lakás ajtaját mind a ketten a járdára léptünk. Már nyitottam volna ki a csomagtartót, hogy kivegyem a cuccaimat, mikor elsüvített mellettünk egy teherautó. Kerekei a járdaszegélyt súrolták, ennek következtében a kátyúba maradt víz, mind az én ruhámon végezte. Lesokkolva álltam a kocsi mellett, miközben Balu rajtam röhögött.
-Ez nem vicces! -förmedtem rá. -Most hogy menjek be a suliba?
-De, ez nagyon is vicces! -fogta a hasát a röhögéstől.
-Nem röhög, együtt érez! -próbáltam lekorholni, de én is elmosolyodtam. -De most komolyan?! Így nem mehetek be a suliba, de haza menni meg már nincs időnk. Mit csináljak? -néztem rá kétségbeesetten. Látva tehetetlenségemet, nagyot sóhajtott, majd bezárva a kocsit, visszamentünk a házba.
-Keresek valami rád illőt. -indult föl a lépcsőn.
-Van egy nővéred? -lepődtem meg.
-Nincs.
-Akkor egy húgod? -kíváncsiskodtam tovább.
-Az sincs.
-Balázs. Anyukád ruháját nem vehetem fel. -háborodtam fel.
-Ki mondta, hogy anya cuccait adnám rád? A saját ruháim közül keresek neked valamit. -fordult meg a lépcsőn.
-Ja! -esett le a szitu. Hitetlenkedve elnevette magát, majd továbbment a lépcsőn. Összeszedtem magam és utána siettem. Felérve az emeletre már körbe se néztem, mert nem olt időm minden egyes kis sarkot alaposan megbámulni. Célirányosan Balázs szobájához mentünk.
-Szerintem ez jó lesz. -vett elő a rumlis szekrényből egy férfiinget. Majd egy újabb darabot és még egy ruhát. Végül nagyjából az egész szekrényét kipakolta, de állítása szerint Mind túl fiús neked. Csalódottan rogyott le ágyára. Sajnáltam, mert csakis az én hibám miatt dekkolunk még mindig a szobájában tehetetlenül, és az óra meg egyfolytában ketyeg. Nem tudom már hány perce vagyunk távol, de az igazolatlan már garantált.
-Van egy ötletem! Kimennél egy kicsit, hogy át tudjak öltözni? -néztem rá bociszemekkel.
-Aham. állt fel, majd kislattyogott a szobájából. Amint bezárult mögötte az ajtó levettem az átázott ruhadarabokat és az elképzelésem szerinti ruhákat gyorsan felkapkodtam magamra. Becsukott szemmel fordultam a tükörhöz. Féltem tőle, hogy talán nem lesz jó és mégis csak haza kell, majd menjek átöltözni, ezzel összegyűjtve két óra igazolatlant a második napomon. Végül rászántam magam és kinyitottam a szeme.

Végül nem is volt olyan vészes a helyzet. Ha jobban szemügyre vettem magam, elég tűrhető volt a külsőm. Vigyorogva forogtam a tükör előtt, magamat stírölve.
-Kész vagy már? -szólt be Balu türelmetlenül. Róla meg is feledkeztem. Kapkodva nyitottam ki az ajtót, hogy utána ő is megvizsgáljon.
-Na milyen? -kérdeztem félve a néma fiútól. Összeráncolt homlokkal vizslatott, meg sem szólalva. Féltem a válaszától, mert akkor biztos voltam benne, hogy haza kell mennem.
-Egész tűrhető. -szólalt meg végül. Az eddig bent tartott levegőt, most mind kiengedtem és megkönnyebbülve rogytam le az ágyra.
-Nem feltűnő, hogy lány vagyok?
-Annyira nem. Ugye bő a gatya és nem látszik, hogy neked nincs...szóval, hogy te nem...na érted! -dadogott.
-Értem. -nevettem el magam.
-De a hajaddal kezdeni kéne valamit. Túl hosszú. -morfondírozott Balázs.
-Felfogom. -vettem elő egy hajgumit, majd gyorsan egy laza kontyba fogtam a hátközépig érő, világosbarna, néhol vöröses hajamat.
-Így lesz igazán szuper! -nyomott a fejembe egy sapkát. Így se a hosszú hajam, se az arcom nem látszott annyira. Büszkén csodálta Balázs élete főművét, ahogy ő fogalmazott.
-Na de most már siessünk. Az első óráról már lekéstünk, de a másodikra jó lenne beérni. -sürgetett. Gyorsan lesiettünk a lépcsőn, majd bezárva magunk után a házat, mind a ketten bepattantunk a kocsiba. Balázs rátaposott a gázpedálra és már száguldottunk is a főúton a suli felé
-Azért lassíthatnál. Nem szeretnék balesetet szenvedni. -markoltam szorosan a biztonsági övemet.
-Nyugi. Mindjárt ott vagyunk. -válaszolta, le sem véve tekintetét az útról.

~~~

Idegesen tekintgettem a suli épülete felé. Most kanyarodtunk a parkolók felé, rajtam meg kezdett elhatalmasodni a pánik. Hogy miért? Mert fiú ruhában vagyok és el kell játszanom, hogy fiú is vagyok. A számszélét rágva nézte a sulit. Reméltem, hogy valami csoda folytán hirtelen eltűnik, vagy csak én öltözök át. De varázslat nem létezik, így én még mindig fiúnak vagyok öltözve, és a suli épülete is még mindig itt áll előttünk. Az idegességtől már a kezem is remegett, de az egészből Balázs szerencsére semmit nem vett észre. Továbbra is parkolóhelyet keresett, ami az én szerencsémre nem nagyon akadt.
Igazából én nem vagyok egy félős lány, sőt. Elég sok mindent bevállalok, fogadásokat kötök, megszívatok másokat és nagyon szeretek szerepelni. De ez az eset most valahogy más volt. Gondold csak el! Képzeld el, hogy tetőtől talpig férfi szerelésben feszítesz az egész osztály előtt, miközben mindenki tudja rólad, hogy lány vagy. És ilyenkor lehet azon gondolkodni, hogy mit is fogsz mondani magyarázatként az értetlen tanárnak. Mert hát ugye melyik eszement gondolna arra, hogy egy nyolcvannal száguldozó kamion miatt lettél vizes és ezért kellet a nemrég megismert osztálytársam - aki ráadásul fiú - ruháit kölcsön kérni. És ha már az osztálytársamnál tartunk, akkor azt hogyan magyarázzuk meg, hogy nála voltunk tanítási idő alatt. Sehogy! Ez ez egész helyzet egyszerűen lehetetlen!
-Mehetünk? -állította le a motort Balu, tíz percnyi parkolóhely után keresve. Megráztam a fejem és erősen markoltam az övet. Eszem ágában sem volt elhagyni a kocsit. Itt legalább nem lát senki, legalábbis míg nincs vége a mai napi tanításnak.
-Mi a baj? -fordult felém teljesen. Kérdőn fürkészett igéző zöld szemeivel.
-Nem maradhatnék itt? -kérdeztem cérnavékony hangon.
-Pontosan miért is? Már százszor átbeszéltük, hogy mit is mondunk a tanárnak. -próbált megnyugtatni kevés sikerrel. Újra megráztam a fejem és csak szorongattam a biztonsági övemet. Eszem ágában sem volt bemenni a suliba. Már az igazolatlant is leszartam, csak ne kellett volna kiszállnom a kocsiból.
-Majd szerzek valahogy igazolást. Én így nem akarok bemenni. -nyafogtam kétségbeesetten. Tudtam, hogy semmi esélyem Balázs ellen, így utolsó mentőövként próbáltam minden lehetséges módon hatni rá.
Farkasszemet néztem a végzetemmel, aki jelen pillanatban Balázs volt. Kis idő elteltével mosolyra húzta a száját, majd ismét megszólalt.
-Indulás! -szállt ki a kácsiból, majd gyorsan megkerülve azt, kinyitotta nekem az ajtót. Vonakodva ugyan, de kiszálltam a kocsiból. A jármű mellett viszont újra földbe gyökerezett a lábam és meg sem mozdultam. Balu látva ezt sóhajtott egyet, majd felkapott és a karjaiban cipelt el a bejáratig.
-Ugye tudod, hogy ez emberrablásnak minősül. -kérdeztem kapálózva.
-Addig nem, míg a suliba cipellek. -tett le a bejáratnál, majd illedelmesen kinyitotta nekem az ajtót.
-Kösz. -sziszegtem kelletlenül, majd maga előtt tolt be az épületbe.
-Most már muszáj lesz bejönnöd órára. -húzta el a száját csibészesen.
-Én is tudom! -rántottam egyet a táskán a vállamnál, majd faképnél hagyva a rajtam szórakozó gyereket, felsiettem a lépcsőn. Pár pillanatig még egyedül sétáltam a kihalt folyosón, de hamar beért, így egymás mellett haladva tettük meg a maradék távot az osztálytermünkig. Az ajtó előtt viszont minden bátorságom elfogyott és újra földbegyökerezett a lábam. Tenyerem izzadni kezdett, kínomba a nadrágba töröltem nedves tenyereimet. Idegesen szuggeráltam az előttem lévő ajtót, mely elválasztott a totális beégéstől.
-Ma még bemegyünk? -szólalt meg mögöttem Balázs.
-Ööö...én nem szeretnék oda bemenni. -mutattam az ajtóra.
-Ne csináld már Ali! Be kell mennünk, mert nem akarok két igazolatlant kapni! -emelte meg a hangját. Szegény nagyon kifáraszthattam őt. Mondjuk a helyében én is tiszta ideg lennék, ha egy ilyen csajjal kéne lennie, mint én.
-Én sem akarok igazolatlant kapni, de én be nem megyek így oda. -akadtam ki.
-De miért nem vagy képes bemenni?! -értetlenkedett.
-Te be tudnál menni lány ruhában? Csak gondolj bele! Szerintem nem! -vágtam vissza.
-Na jó! Tudod mit? Én bemegyek, te meg csinálj azt amit akarsz. -kiabált vissza, majd azzal a lendülettel fordult a kinyílt ajtó felé. Mind a ketten lefagyva álltunk az értetlen tanár előtt, aki az ajtóból méregetett minket, azzal a vérfagyasztó tekintetével. Félve a tanár mögé pillantottam, ahol a lányok értetlenkedve néznek, a fiúk pedig röhögnek rajtunk.
-Maguk meg kicsodák? -ráncolta a homlokát a tanárnő.
-Baranyai tanárnő, hát már meg sem ismer? Én vagyok az. Balázs, Pataki Balázs. -derült fel az arca Balunak. A tanárnő arca először komor lett, majd a felismerés árnya suhant át rajta.
-Te jó ég! -suttogta elhaló hangon, majd befelé intett. -Mind a ketten befelé! Engedelmesen beosontunk mellette, nem akartunk még nagyobb bajt. A tanára asztal mellett megállva aztán szembe kellett néznünk a végzetünkkel. Baranyai tanárnővel.
-Maga meg kicsoda? -fintorodott el mikor rám nézett. Azonnal levert a víz. Tudtam, hogy rájött, én nem vagyok fiú. Idegesen húzogattam a pulcsim ujját, közben próbáltam összeszedni magam, de egy hang sem jött ki a számon. Balu is idegesen pillantgatott felém, de annyira nem volt bátor, hogy meg is szólaljon.
-Öö...én izé... -dadogtam.
-Ő itt Sanya! Az új diák. -kiabálta be valaki hátulról. Mind a hárman az osztályhoz fordultunk. Értetlenkedve pásztáztam a sorokat, majd megakadt a tekintetem a vigyorgó Ricsin. Rögtön tudtam, hogy ő mondta, mert tegnap is így hívott. Tátogtam neki egy Köszönöm-öt, majd visszafordultam a tanárhoz.
-Szabó Sándor vagyok, de a barátaimnak csak Sanya. -mosolyodtam el a hitelesség kedvéért. Összeráncolta a homlokát, majd a naplóhoz fordult. Gyorsan fellapozta, majd a nevemet kezdte keresni, de hát ugye nem találta. Mert nem volt benne. Nem is létezik olyan gyerek, hogy Szabó Sándor!
Újra izgulni kezdtem, de ahogy rám nézett muszáj volt az ártatlan kisfiút játszanom, így már nem is tudom hanyadjára rámosolyogtam.
-Miért nincs a neved a naplóban? -húzta össze szemeit.
-Mert történt egy kis keveredés. Valaki más nevét írták be az enyém helyett. -vontam vállat.
-Értem. Még egy utolsó kérdés! Miért van ennyire lányos arcod? -méregetett gyanakvóan.
-Sokan mondták már. A szüleim is így hívnak: A babaarcú férfi. -próbáltam minél meggyőzőbb lenni. Még egy utolsó pillantást vetett rám, majd a helyünkre parancsolt minket.
Az eddig bent tartott levegőt, most mind kifújtam és lerogytam a Brigi mellett lévő székre.
-Ez meg mi volt? És miért van fiú ruha rajtad? -súgta oda nekem.
-Majd a szünetben. Ezt most nehéz lenne így megmagyarázni. -sóhajtottam, majd a padra hajtottam a fejem. Ideje volt egy kicsit pihenni a sok izgalom és izgulás után.