♦5. rész

Drága Manók!♥
Mint látjátok, megjöttem a kövi résszel. Mostanában erre van ihletem írni, így ne furcsálljátok, ha csak erre láttok friss részeket fölrakva. Ez persze nem azt jelenti, hogy a másikat nem fogom folytatni. Természetesen írom és már folyamatban is van a kövi rész, csak egy kis idő és türelemre van szükségem!:$
A részről most nem mondanék különösebben semmit.
Jó olvasást és szép napot nektek!:)
Pusszancs!♥

-Utálom, utálom, utálom! -csapkodtam a billentyűket.Artikulátlan hangokat adva ki magából szólalt meg ismét a zongora. A hétnek már eltelt a fele, de én még semmi kézzel foghatót nem tudtam összehozni. Pedig olyan egyszerűen szokott menni. Lenyomok néhány billentyűt és a fejemben már össze is áll a kép. De most semmi! Egy kész roncshalmaz vagyok. Semmi említésre méltót nem tudok kiadni a kezeim közül, csak pár összefirkált kottalapot. Idegesen vertem fejem a zongorába. Ugyan fájt, de most ez volt a legkisebb gondom. Morogva álltam fel a zongorától és sétáltam ki az erkélyemre.
Nekem miért nem jön össze semmi? markoltam meg a korlátot Miért vagyok egy kész csődtömeg?. Szemeimet mardosták a könnyek, a torkomban jókora gombóc volt. Próbáltam erős maradni, de amióta volt az a kis veszekedésünk Brigivel, kész idegroncs vagyok. Mindenen képes vagyok sírni és órákig bámulok a semmibe. Ilyen még soha nem fordult elő velem, de nagyon nem tetszik ez az új helyzet.
Idegesen markoltam a vaskorlátot, ujjaim már belefehéredtek. Számat résnyire nyitottam, így az esetleges artikulátlan hangok szabadon hagyhatták el ajkaimat.
-Miért szereted magadat kínozni? -lépett mellém. Zavarodottan kaptam arcomhoz kezeimet, próbáltam eltüntetni a sírás nyomait, kevés sikerrel.
-Én csak be szeretnék illeszkedni. -suttogtam elhaló hangon.
-És ezért magadnak okozol fájdalmat? -ráncolta homlokát.
-Te ezt nem érted. -mordultam fel.
-Igazad van. Valóban nem értem, így arra kérlek, hogy magyarázd el nekem, hogy megértsem. -fordított szembe magával. Vonakodva, de a szemébe néztem. Pár pillanatig hezitáltam, majd látva elszánt tekintetét, nagyot sóhajtottam és kitálaltam. Mindent!
-Hűha! Nem is gondoltam volna, hogy egy veled egykorú lánynak ennyi gondja is lehet. -hitetlenkedett a beszámolóm után. Kétségbeesetten néztem rá, hátha előrukkol valami magyarázattal.
-Mondj már valamit Léna! -nyafogtam.
-Ööö...szerintem beszélj vele. -vont vállat, majd kiment a szobából. Beszéljek vele? mégis hanyadik században élünk? Én tuti, hogy nem fogok vele beszélni. Majd ő idejön hozzám, ha akar valamit. puffogtam magamban.
Legbelül tudtam, hogy Lénának igaza van, és beszélnem kéne vele, de semmi kedvem nem volt hozzá. És hát valljuk be! Ki szereti elismerni, ha tévedett? Ugye senki?! Na látjátok, én is így vagyok ezzel.
Tanácstalanul terültem el az ágyamon. Próbáltam kizárni a külvilágot és minden sulival kapcsolatos dolgot kiszelektálni az elmémből, de a gépem folyamatos pittyegése meggátolt ebben. Mi van már?! ültem fel mérgelődve az ágyon és a laptop-om után nyúltam.
Önnek új üzenete érkezett! írta ki a gépem. Az érdeklődésem legkisebb jelét sem mutatva nyitottam meg a facebook-omat és néztem meg az új üzenetet.

@BibiBííT: Ööö...beszélnünk kéne!

Szuggerálva néztem a rövid üzenetet, de számomra mindent elmondott. Az érzéseimmel vacilláltam, hogy mi lenne a legjobb döntés. Visszaírjak vagy hagyjam annyiban a dolgot? Végül az eszemre hallgattam.

@AliSzabó: Igazán?

@BibiBííT: Jujj de jó,h fent vagy!:) Öhm...gondolom akkor láttad az üzimet.

@AliSzabó: Igen, láttam. Szal miről akarsz beszélni velem?

@BibiBííT: Ne legyél már ennyire mogorva! Te is tudod, hogy mind a ketten elcsesztük...:/

@AliSzabó: Lehet, de én nem kaptam föl a vizet és szaladtam el duzzogva a gondok elől.

@BibiBííT: Persze! Mert te olyan tökéletes vagy! Gondolkozz már egy kicsit az én fejemmel! Szerinted mit tudtam volna csinálni? Láttam, hogy a legjobb barátnőm kiterülve fekszik a pálya közepén és nem mozdul...aztán meg mintha mis sem történt volna, felkel és csak ennyit mond: Bocsi, vicc volt! Én meg halálra aggódtam magam miattad, de felesleges volt.:/ Lehet, hogy felkaptam a vizet, de legalább nem aláztam meg mást a fél suli előtt...:'(

@AliSzabó: .....

@BibiBííT: Mi van? Fáj az igazság?!

@AlSzabó: Nem egyáltalán nem. Sőt! Most látom csak igazán,h milyen is vagy valójában...és ez elszomorít.

@BibiBííT: Mi az, hogy most látod milyen vagyok valójában?:o Ezt én is mondhattam volna!!!!

Sóhajtva dőltem vissza a párnámra. Nem tudom, hogy mi ütött belém, de én nem ez vagyok. Soha nem veszekedtem még egyik barátnőmmel sem és ilyen kis dolog miatt? Mi történik velem?! A gép újra pittyegni kezdett, jelezve, hogy Brigi még mindig nem szállt le a témáról.

@BibiBííT: Ali itt vagy??!

@BibiBííT: Hahó!!! Ez jellemző...ha gond van, te máris megfutamodsz!!!!:@

@BibiBííT: Najó! Nekem elegem van belőled!!

Pislogva néztem az utolsó sort, amit írt nekem. Mire észbe kaptam és válaszolni tudtam volna neki, már nem volt online. Hülye foci! kiabáltam magamban. Ordítani tudtam volna, de nem lenne szerencsés hajnali egykor a szomszédok örömére vonyítani.

~~~

-Léna gyere már! El fogunk késni! -kiabáltam fel az emeletre, ahol drágalátos nővérkém a tükör előtt illegette magát. Fel nem tudom fogni, hogy mit tud annyi ideig nézni magán. De Ő már csak ilyen.

-Jövök! -kiabált vissza, majd hallom, ahogy a magassarkújának tompa kopogása szeli át a lécsőházat. Egy gyilkos pillantással adtam tudtára, hogy már ideje volt lejönnie.
-Tudod te meddig tart egy ilyen frizurát normálisan elkészíteni? -mutatott a hajszoborra.
-Öt percig?! -ráncoltam a homlokom. Morgott valamit az orra alá, de szerencsémre vagy sem, nem hallottam. Mind a ketten magunkra kaptuk a kabátunkat - kezd tényleges őszi időjárás lenni - és kimentünk Léna kocsijához. A bőröndjeit és minden mást, már apa bepakolta, hogy ne kelljen még azzal bajlódnunk. Gyorsan bepattantam az anyósülésre és a megszokott módon becsatoltam a biztonsági övemet.
A város széléig tartó út csendben telt. Se én se Léna nem tudott volna értelmeset szólni, így inkább hagytuk a másikat. Persze ezt nem azt jelenti, hogy nincs közös témánk, csak egyszerűen egyikünk se volt abban a hangulatban, hogy elcseverésszen bármiről is a másikkal.
-Megjöttünk. Tovább nem vihetlek. -sóhajtott fel.
-Léna! -szólítottam meg a visszapillantóval babráló nővéremet.
-Hmm? -nyilvánult meg nőiesen, le sem véve tekintetét a tükörről és magáról.
-Szeretlek és köszönöm. -nyögtem ki ezt a két szót, majd kipattantam a kocsiból. Akaratlanul is hátrafordultam, így alkalmam nyúlt megpillantani értetlenkedő nővérem arcát.
Nemrég jött, hogy meglátogat minket, de máris mennie kellett. Ezért is kísértem el idáig, hogy legalább ezen a kis úton is tudjunk beszélgetni, de a hangulatom nem az igazi, így inkább csendben gubbasztottam mellette.

~~~

Visszafelé komótosan sétáltam az utcán, a gondolataimba merülve. Kíváncsi voltam, hogy mi van most Brigivel és a srácokkal. Már lassan egy hete, hogy nem beszélek Brigivel és ez ellen nem tudok mit tenni. Vagyis, ha nagyon akarnék tudnék, csak képtelen vagyok rá. Én nem az a fajta lány vagyok aki csak úgy bocsánatot kér másoktól. Nekem ennek a szónak súlyos jelentése van és én ilyenekkel nem szoktam csak úgy vagdalózni.
-Nicsak! Itt egy Ali. -mosolygott rám Ádi. Eddig észre sem vettem, hogy itt volt vagy ment volna el mellettem.
-Szia. -mosolyogtam vissza keserűen.
-Mi a baj? -komorodott el a tekintete. Boldog voltam, hogy legalább egy valaki észreveszi, ha bajom van, mint most is. Az eddig leszegett tekintetemet végigvezettem a velem szemben álló fiún. Az arcához érve tudatosult bennem igazán, hogy ő futott. Tréning ruhát viselt, a fekete póló megfeszült az az izmain, kivörösödött arcát sötétbarna, kócos haja keretezte. Most viszont a sok futástól folyt rajta a víz, az arcába lógó hajáról izzadságcseppek csöppentek a fekete pólóra. Még így is - kifáradva - szívdöglesztően nézett ki. Nem tudtam nem észrevenni az arcán elterülő csibészes mosolyát.
-Te futottál? -döbbentem le. Hirtelen jött döbbenetem miatt elnevette magát, majd komolyan felet.
-Szoktam. Tudod, ha valaki a sport osztályba jár, akkor néha edzenie is kell. -mosolyodott el.
-Jó van na! Felfogtam! Hülye kérdés, hülye válasz. -nevettem fel.
-De visszatérve a kérdésemre, van valami baj?
-Az az igazság, hogy hülye vagyok! -sóhajtottam. Ádi összeráncolta a homlokát és értetlenül nézett rám.
-Ha te mondod.  -mosolyodott el újra, a beszélgetésünk alatt nem is tudom hanyadjára.
-Vagyis na! Hülye voltam, mert összevesztem Brigivel. Tudom, hogy az én hibám volt, de hülye lettem volna beismerni. -fakadtam ki.
-Ez már nekem is feltűnt. -ismerte el. -De akkor miért nem kérsz tőle bocsánatot most? -vetette fel az ötletet.
-Szerinted, ha csak így beállítok hozzá, akkor meg fog bocsájtani?
-Ezt csak egyképpen tudhatjuk meg! -ragadta meg a karom és futni kezdett, maga után rángatva engem.

~~~

-Nekem ez nem megy! Én erre nem vagyok felkészülve. -toporogtam Brigiék kapuja előtt.

-Ugyan már Ali, megy ez! -bátorított, majd akaratom ellenére megnyomta a csengőt. Félve pillantottam rá, de arra már nem volt időm, hogy elfussak, mivel Brigi anyukája kinyitotta az ajtót. Ádi bátorításképp megszorította a kezem és rám mosolygott.

-Sziasztok, miben segíthetek? -mosolygott ránk a kedves szülő.

-Ööö. Mi Brigihez jöttünk, az osztálytársai vagyunk.

-Valami baj van? -nézett végig a kétségbeesett arcomon.

-Nem, semmi baj nincs. -nyugtattam meg. Honnan is tudhatná, hogy az én hülye büszkeségem miatt összevesztem a lányával, és most kétségbe vagyok esve, hogy meg-e bocsát nekem.

-Máris szólok neki. ment vissza a házba. Ádi felé fordultam és kétségbeesve néztem rá.

-Én félek! Had menjek inkább haza! -nyafogtam félve a találkozástól. Ugyan minden nap láttuk egymást az iskolában, de még csak egy sziát sem mondtunk a másiknak. Igaz, hogy én szerettem volna, de látva Brigi ellenséges tekintetét, inkább magamba fojtottam.

Most meg itt állok a házuk előtt - megpróbálva a lehetetlent - és bocsánatot készülök mondani. Azt hiszem!

Újra nyílik az ajtó, de most Brigi jön ki hozzánk. Nem tudom nem észrevenni bosszús tekintetét és azt a kis undort, mely átsuhan az arcán, mikor rám néz. Én is nagyon örülök neki!!
-Szia Ádám. -mosolyog barátságosan, majd felém fordult. -Alexia. -veti nekem oda, amolyan Nesze itt van egy csont! stílusban. Kelletlenül intek neki, majd látva Ádi türelmetlen tekintetét, beszédre nyitom a számat.
-Beszélnünk kéne. -bököm ki egymás után a szavakat, mint amiknek egy cseppnyi jelentőségük sincs. Pedig nagyon is fontosak most ebben a pillanatban, ezek a szavak.
-Érdekes. Mintha már lettem volna ilyen szituációban. Vagy nem? -morfondírozik gúnyosan. Lesütöm a szemem, mert tudom mire gondol. Én hajtottam így el őt a múltkor, mikor meg akarta velem beszélni a dolgokat. Nagyon szégyelltem magam, de bármit is mondtam volna, fent állt a veszélye, hogy úgy sem hinne nekem. Miért is hitt volna? Hiszen ő semmit nem tett, de mégis neki kellett most bűnhődnie.
-Tudom és sajnálom. -motyogom az orrom alá, felkészülve a totális beégésre. Mélyen beszívja a levegőt, már nyitja a száját, hogy aztán jól megszégyenítsen, de nem teszi. Megfeszült izmai elernyednek, ökölbe szorított keze kienged, majd hanyagul a teste mellé esik. Engem néz, egyenesen a szemembe, tekintete lyukat fúr az oldalamba, de nem szólt egy szót sem.
-Gyere be! -int a fejével, majd eltűnik a nagy faajtó mögött. Bizonytalanul Ádira nézek aki csöndben nézte végig a megsemmisülésemet.
-Nem lesz semmi baj. -szorítja meg kezem bátorításként, majd intett egyet és elkocogott a járdán. Reménykedve nézek utána, de ha azt akarom, hogy minden rendben legyen köztem és Brigi közt, akkor be kell mennem a házba. Nagyot sóhajtottam és beléptem a végzetem - vagyis Brigiék - házába. Belülről mardosott a kíváncsiság, hogy mi lesz most velünk.
Bár látva elszánt tekintetét nem sok jóra számíthatok, főleg, hogy az apja is karba font kézzel állt meg előttem, támogatva kislányát, aki ebben a helyzetben eléggé tanácstalan volt. Nagyot nyeltem és bátortalanul intettem a bosszús szülő felé.